Saskeselyű: Csontkovácsműhely az Alpokban

Mi a közös a kőszáli kecskében és a saskeselyűben? Az, hogy mind a két alpesi állatfajt az emberiség majdnem teljesen kiirtotta, de nehéz fáradozások árán sikerült visszatelepíteni őket eredeti élőhelyükre. Ismerjük meg a magashegységek egének urát, a saskeselyűt.

 

Csaknem 100 év leforgása után a túrázók ismét gyönyörködhetnek az Alpok egyik legfenségesebb madarában, a saskeselyűben.

2_Bartgeier-Portraait

 

Élettér a sziklák felett

 

A szakállas saskeselyű (Gypaëtus barbatus) optimális élettere a nagy magasságokban található sziklás, szakadékos hegyvidék. Különösen kedveli a magashegyek erdőhatár fölött húzódó famentes területeit. És hogy miért? Mert ott sokkal könnyebben megtalálja a számára oly fontos táplálékot, az elhullott állatok tetemeit.

Az ember által megközelíthetetlen sziklavájatok, sziklabarlangok kiváló fészekrakó helynek bizonyulnak, és a legalkalmasabb kiindulópontok a „zsákmány” utáni „portyázásra”.

 

Így működik a csontkovácsműhely a saskeselyű előadásában

 

A keselyűkre jellemző módon a saskeselyű sem ragadozó. Tápláléka elhullott állatokból áll, ám a többi rokonával ellentétben, ő a csontok fogyasztására „specializálta” magát, ez teszi ki táplálékának 80 százalékát.

A saskeselyű képes akár egy marhacsigolya méretű csontot is egészben lenyelni, mivel az emésztőrendszere megbirkózik még az ilyen méretű darabokkal is: az extrém savanyú kémhatású gyomornedvének köszönhetően könnyedén emészti a csontokat.

6_20120911BartgeierKruml_FotoNPHT_M_Knollseisen1

Csupán a csontoktól jóllakik az Alpok legnagyobb madara? Igen, mert egy viszonylag friss csont 12% fehérjét, 16% zsírt, 23% ásványi anyagokat és 49% vizet tartalmaz, így minden nélkülözhetetlen energiaforrás rendelkezésre áll. A fiatal madarak a csontok mellé természetesen húst is fogyasztanak.

 

Gyakran talál a saskeselyű olyan nagyméretű csontokat, amelyeket képtelen egészbe lenyelni. Hogy ezeket „feldarabolja”, külön stratégiát fejlesztett ki. A nagyobb csontokat megfogja a karmaival, felrepül 50-80 m magasra, és egyszerűen a sziklákra ejti. Itt a csontok már könnyen „kezelhető” darabokra törnek. Gyakran e művelet nem sikerül első próbálkozásra, ilyenkor többször is megismétli a látványos attrakciót.

3_Bartgeier_Foto_NPHT_M_Knollseisen9

 

Megfigyelték, hogy a saskeselyű mindig ugyanaz a szikla fölött „dobja le” a csontokat, így akár beszélhetünk a „saskeselyű-csontkovácsüzemről” is.

Amíg a kifejlett példányok a csontok szétdarabolását profi módon végzik, addig a fiatal egyedek sokszor ügyetlenül próbálkoznak a táplálékszerzés nem is oly egyszerű módjával.

 

A madarak főként azokon a területeken találnak nagyméretű csontokat, amelyek vadállományban gazdagok, vagy ahol a birka- és kecskenyájakat, valamint a marhacsordákat kint legeltetik. Ezért elterjedésük és az egyedszám nagyban függ ezen csordák jelenlététől. De mind a vadállományt, mind a háziállatok számát az emberi jelenlét határozza meg. Így az embernek – vadászként és háziállattartóként – nagy a felelőssége a saskeselyűk jövőjét illetően.

 

Rozsdaszínű tollazat és piros szemgyűrű

 

A saskeselyű nem úgy néz ki, mint egy tipikus keselyű. Gyakran összetévesztik a szirti sassal, amelyik ugyanazon a területen él, pedig a saskeselyű egy kifejlett példánya jóval nagyobb, mint egy szirti sas.

A legtöbb alpesi madárfajnál könnyen felismerhetőek a hímek és a tojók. A saskeselyűnél ez nem így van.

4_Bartgeier_FotoNPHTM_Knollseisen5

A hím ugyanúgy néz ki, mint a tojó, de nagy átlagban a tojó valamivel nehezebb és nagyobb, mint a hím. Könnyen megkülönböztethetők viszont a fiatal, még nem ivarérett egyedek a kifejlett példányoktól. A fiatal madaraknak sötét, illetve fekete tollazatuk van, felső szárnytollaik és farktövük világos színű.

A kifejlett egyed hát- és faroktollazata, valamint szárnyai sötétek, a fej, a nyak és a has világos rozsdásbarna színezetű. A szakáll a csőr felső és alsó részén sörteszerű tollazatból áll. Ez az ismertetőjegy az idősebb egyedeknél szembeötlőbb. Az ivarérettséget 5-7 évesen érik el.

 

Sokáig csodálkoztak a szakemberek azon, hogy a saskeselyű hasi- és nyaki tollazata fogságban hófehér, míg a szabadon bocsátott egyedeké rozsdabarna. Hosszabb vizsgálatok után kiderült, hogy a saskeselyű vasoxid tartalmú tócsákat, pocsolyákat keres, amelyben előszeretettel „sminkeli” magát. Ennek köszönhető a rozsdabarna tollazat.

Ha a madár izgatott, akkor a szeme körül egy feltűnően pirosasan világító gyűrű képződik.

 

Násztánc látványos repülési manőverekkel

 

Átlagosan 100 és 400 km2-nyi területre van szüksége egy saskeselyűpárnak életfeltételei biztosítására.

Főként a téli időszakban vállalkoznak hosszabb repülésekre táplálékszerzés céljából.

Fészkeiket minden betolakodó ellen megvédik, nem tűrik meg még a fajtársaikat sem a fészek közvetlen közelében.

5_Bartgeier_Foto_NPHT_M_Knollseisen5

A párzási időszak ősszel kezdődik a fészeképítéssel. Ebben az időszakban igen látványos repülési manőverekkel járják el násztáncukat a hímek. A párzás trillázás és füttyögés kíséretében csak néhány másodpercig tart. A tojó kb. 55 nap elteltével általában két tojást rak, amelyek 200-250g súlyúak, tehát négyszer olyan nehezek, mint egy tyúktojás.

A kicsinyek 50-60 nap múlva jönnek a világra, de az elsőszülött már az első héten megöli a fészektestvérét, így a szülőknek csak egy utód élelmezéséről kell gondoskodniuk.

A fiatal utódokat először – a szülők által feldarabolt – hússal etetik, de később már csontokkal is megpróbálkoznak. Úgy száz nap eltelte után hagyják el a fiatal saskeselyűk a fészket. Ez az időszak kb. június közepére esik. A táplálékkínálat ebben az időszakban a legkedvezőbb a fiatal utódok számára. Bizonyos idő elteltével a kirepült fiókák új területeken telepednek meg.

 

Elterjedés egykor és ma

 

A saskeselyűk fő elterjedési területei a Földközi-tengertől Mongóliáig és Közép-, Nyugat-Kínáig nyúlnak. Afrika keleti és déli részén szintén találkozhatunk e csodálatos élőlénnyel (Marokkó, etiópiai magasföld)

A XIX. század elején a saskeselyű az Alpokban és Európa déli hegységrendszereiben igen gyakran előfordult.

Ma a Pireneusok vidékén, Korzikán, Krétán és a Balkánon találhatók a legnagyobb populációk. 1986 óta- fáradságos munkának köszönhetően – az Alpokba is sikerült visszatelepíteni jó néhány párt.

1_Bartgeier_FotoNPHTM_Knollseisen10

 

Kiirtás és visszatelepítés

 

Egykoron báránykeselyűnek hívták, és vad történetek keringtek erről az impozáns madárról. Azt hitték, hogy a saskeselyű bárányokat ragad el a nyájtól, sőt még arról is szólt a fáma, hogy kisgyerekeket visz magával a levegőbe. Természetesen mindez csak a fantázia szüleménye.

Ma már tudjuk, hogy a saskeselyű nem ragadozó életmódot folytat és kizárólag állati tetemekkel táplálkozik.

A saskeselyű gyakran egész közel repül a földfelszínhez, és kíváncsian kémlel. Ez a viselkedés, és szárnyainak robosztus mérete (fesztávolsága 2,80 m), indította be az emberek fantáziáját a szörnyű történetek és mesék kitalálására. Többek között ezek járultak hozzá, hogy a saskeselyűt könyörtelen üldözés és kiirtás fenyegette. Az utolsó svájci egyedeket 1885-ben figyelték meg, és az Olasz Alpokban (Aostatal) jegyezték fel az utolsó pár kilövését 1913-ban.

1978-ban számos európai ország szakemberei határozatot hoztak a saskeselyű Alpokba történő visszatelepítéséről.

Az intenzív felvilágosító munkának köszönhetően, ma már másképp fogadják az emberek a saskeselyű jelenlétét. 1986-ban Rausban (Ausztria) engedték szabadon az első saskeselyű párokat. Az első szabadon engedést azóta egyre több követett.

Mai vizsgálatok azt mutatják, hogy 70-80 egyed fészkel az Alpokban.

 

Szakállas saskeselyű: változatos névbitorló

A legtöbb nyelvben a szakállas saskeselyű nevét a csőr körül található sörteszerű szakáll miatt kapta. Korábban hívták báránykeselyűnek, tollazata miatt aranykeselyűnek, hegyi keselyűnek.

A magyar nyelvben szakállas saskeselyűnek fordították, latin név Gypaëtus barbatus.

Egyedülálló, felemelő élményt nyújt akár pár másodperc erejéig is megpillantani és gyönyörködni a magashegységek e csodás „vitorlázórepülőjében.”

Fotók: Nationalpark Hohe Tauern / E. Egger.