A sziklaszirtek uralkodója – A kőszáli kecske

Az Alpokban tett túráim során szünös-szüntelen lázba hozott és izgalommal töltött el a hegyormokon és sziklaszirteken megpillantott kőszáli kecskék tekintélyt parancsoló látványa. E nemes állatok iránt érzett megmagyarázhatatlan vonzalom késztetett arra, hogy közelebbről is megismerjem őket az Alpok hegykoszorúiban.

travelzona-koszali-kecske-12

Egy jégkorszaki túlélő a bércek világában

A kőszáli kecske (Capra ibex) az utolsó jégkorszak folyamán fejlődött ki, jóllehet az ősei kb. 30 millió évvel ezelőtt jelentek meg az élet színpadán a trópusi és hegyi kistestű kérődzőkből. Ázsiából kiindulva meglehetősen későn – hódította meg Európát. Az évezredek során sikeresen alkalmazkodott az Alpok kínálta gyér vegetációhoz és a szélsőséges időjárási körülményekhez, majd megjelenésének, tekintélyes kiállásának és lenyűgöző „koronájának” köszönhetően Európa magashegyeinek patinás éke lett. Csodálatos fejdísze viszont majdnem a vesztét okozta.

A XIX. század közepén a kőszáli kecskét már komolyan veszélyeztette a kihalás, mivel akkoriban a szarvát gyógyító, illetve mágikus erejűnek vélték, így a gyógyszerészek  rendkívül magas árat fizettek érte. De nemcsak szarvait tartották nagy becsben, hanem szíve, vére és gyomorkövei is rendkívül keresettek voltak a hajdani gyógyszerészetekben, ez a „kereslet” pedig majdnem a kőszáli kecskék vesztét okozta. Szerencsére idővel a téves hiedelmet felülírta a józan ész, így a természetvédők áldozatos munkájának köszönhetően a faj megmenekült a kipusztulástól.

Ma már az olaszországi Gran Paradiso Nemzeti Parktól az ausztriai Hohe Tauern régiójáig számos helyen gyönyörködhettem az „Alpok királyában”. A kőszáli kecskék számára a kopár magaslatok, a kietlen sziklák jelentik a komfortzónát. A kőzetek legparányibb egyenetlensége is elegendő számukra a biztonságos járáshoz.

A kőszáli kecske párosujjú patás, amely a tülkösszarvúak családjába, azon belül pedig a Capra nemzetségbe tartozik. Szarvat mind a bakok, mind a nőstények viselnek, de a nőstényeké lényegesen kisebb 30-35 cm –, ennek ellenére ezek a veszélyesebbek. Nem véletlen, hogy általában ők szállnak szembe a ragadozókkal, és nem a hímek.
A kifejlett bakok szinte aránytalanul nagyméretű, félhold formájú, hátrafelé hajló szarvat viselnek, amelyek nem ritka esetben a 80-100 cm hosszúságot és a 10-16 kg tömeget is elérhetik. Egy ilyen tekintélyes méretű fejdísz viselése már önmagában jelentős energiákat emészthet fel. A szarvak keresztmetszete háromszög alakú, amelynek elülső részén jól kivehetők az évgyűrűk azok kiemelkedéseivel, kidudorodásaival együtt. A kiemelkedések száma évről évre növekszik, és idősebb korukig elérheti szerencsés esetben akár 20-24 évig elélhetnek a huszonnégyet is. A téli időszakban a szarvak növekedése abbamarad.

A szőrzetük, amely igen tömött és durva érintésű, évszakokként különböző. Télen a hideg ellen természetesen hosszabb, durvább sárgásszürke szőrt (gereznát) növesztenek, tavasszal aztán elindul a vedlési időszak, amelynek következtében nyárra finomabb és rövidebb, vöröses árnyalatú szőrzet takarja testüket. Az idősebb bakok alsó állkapcsán kisebb, néhány centiméteres szakáll képződik, amely a fiatalabb bakoknál még teljesen hiányzik.

DSC_7235

A hegygerincek akrobatái

A hegyekben kóborolva jól megfigyelhetjük, hogy e nemes állatok csapatokba tömörülve élnek. A fiatal bakok 3 éves kor körül távoznak a nyájból, és kisebb csoportokat alkotnak. Ez alól csak az öreg bakok jelentenek kivételt, akik többnyire magányosan élnek, de párzás idején ők is a csapat részévé válnak.

Sokakat elkápráztat a kőszáli kecskék sziklákon és nyaktörő meredélyeken bemutatott, boszorkányos ügyessége és akrobatikus mozgása. Ennek titka hajlékony patájukban rejlik, és abban, hogy annak külső részén egy kb. 2 milliméteres él fut végig, belül viszont a pata radírgumihoz hasonló, recés felülettel „kapaszkodik” meg a meredek sziklákon. A kecskék e hihetetlen biztonságot adó „mászófelszerelés” nélkül nem lennének képesek eljutni a táplálékért a legelképzelhetetlenebb helyekre sem. Ugróképességüket és egyensúlyérzéküket bármelyik olimpia bajnok ugróatléta megirigyelhetné. A kőszáli kecske a sziklák meredek falainak meghódítása során csülkeit olyan mértékben képes szétfeszíteni, hogy eredeti talpfelülete akár a két-háromszorosára is megnövekszik.
A bakok előszeretettel tartózkodnak a hegyek magasabb, akár 3000 méter feletti déli fekvésű régióiban, míg a nőstények és gidák inkább az alacsonyabban fekvő területek felé vonzódnak. Természetesen a kemény hideg és a táplálékhiány sokszor a bakokat is lecsalogatja a mélyebb völgyekbe.

Igazi hegyre termett állat, hisz a nyári forróságtól szenved, viszont bátran dacol az erős széllel és a csontig hatoló fagyokkal. A faggyal szembeni tántoríthatatlan makacsságukat jól példázza, hogy az erejük teljében lévő bakok sokszor „sóbálványként” pózolva néznek „farkasszemet” a sziklapárkányokon a téli viharokkal és fagyokkal, minek következtében nem ritkán még a fülük hegye is lefagy.

travelzona-koszali-kecske-8

„A vén kecske is megnyalja a sót!”


Nyáron már pitymallatkor a hegyek bércein legelésznek, miközben egyre feljebb és feljebb húzódnak, hogy aztán a délutáni órákban az erdőszegélyig vonuljanak vissza pihenni.

Éppen ezért a kecskék korán reggel és késő délután a legaktívabbak. Pihenésre előszeretettel keresnek egy kiváló hegyi „panorámával” rendelkező sziklaszirtet vagy kiszögellést. Általában az éjszakát is a magasabb régiókban töltik, de téli időszakban természetesen lejjebb ereszkednek.

A kőszáli kecske látása és hallása egyaránt kitűnő, veszély esetén éles, sípoló – leginkább a zerge füttyéhez hasonló – hangot ad ki, ha viszont felriasztják, tüsszent, és orrlyukain át hangosan fújtat. Talán meglepő, de a csapatot nem egy jól megtermett bak vezeti, hanem ez a szerep a nőstényre hárul.

A csapat fiatal tagjai gyakran „évődnek”, kötekednek egymással, amíg az idősebb egyedek békésen legelésznek a meredek lejtőkön.

A hegyvidék szegényes vegetációja miatt étlapján többnyire füvek, levelek, faágak és rügyek szerepelnek, de télen kénytelen zuzmókkal és száraz fűvel is beérni.

A kőszáli kecske esetében is igaz az a mondás, hogy az „öreg kecske is megnyalja a sót”, csak kicsit máshogy. Az Alpok koronázatlan királya ugyanis „korosztálytól függetlenül” imádja a sós kőzeteket, helyszíneket, ezért ha ilyet talál, gyakorta visszajár a számára kincset érő lelőhelyre. Télen testméretük és kis felületű patájuk miatt a nagy mennyiségű hó problémát okozhat számukra.  Minden kis felületen, ahonnan a szél elfújja a havat, találnak száraz füvet, növényeket, olyan növényi táplálékot, amely túlélésüket elősegíti.

Nagyon hűségesek a territóriumukhoz, és a hideg hónapokban sem vándorolnak sokat, hanem védett menedékhelyen, a táplálékforrásuk közelében tartózkodnak. Az áttelelésükre alkalmas ideális helyek felkutatásáért gyakran 50 kilométert is képesek megtenni.

Figyeljünk arra, hogy nyári hónapokban a jámboran legelésző, kérődző állatot ne riasszuk meg, hiszen csak nagyon rövid vegetációs időszak – a növényzet amúgy is gyér – áll rendelkezésükre energiaraktáraik feltöltésére. Az állatok megzavarása menekülésre készteti őket, amely során rengeteg energiát veszthetnek, és fokozottan igaz ez a téli időszakban, így hótalpas vagy sítúráink alkalmával lehetőség szerint kerüljük a pihenő állatokat.

Küzdelem a sziklaszirten

A kőszáli kecskéknél a nászidőszak télre, december vége és január közé esik. Ilyenkor az erejük teljében lévő, felbőszült bakok akár órák hosszáig tartó, „vérre menő” párharcot vívnak a nőstények kegyeiért. A Gran Paradiso Nemzeti Park Valsavarenche-völgyében felejthetetlen érzés átélni a bakok csörtéit, ahogy hátsó lábukra ágaskodva nekiveselkednek társaiknak, és megpróbálják letaszítani az ellenfelet a „trónról”. Ilyenkor szarvaik csattogása sokat sejtető éteri hanggal tölti be a hegyeket és völgyeket. Az öldöklő csata színpadául gyakran szakadékok feletti meredek kiszögelléseket, sziklapárkányokat

travelzona-koszali-kecske-10

választanak, ami cseppet sem veszélytelen helyszín. A küzdelmet az nyeri, aki szarvával a legnagyobb erővel képes az ellenfele fejére ütést mérni.

A győztes jutalmul elnyeri a nőstény kegyét, majd a párzást követő 165-170 nap elteltével, általában június végén, július elején világra jönnek a gidák, amelyeket a gondos mamák szülés után szárazra nyalnak, és pár óra múlva már anyjuk nyomában lépkednek a sziklákon. A fiatal gidák szürke szőrruhája kiváló rejtőszínnek bizonyul a hasonló színű kövek és sziklák között a szirti sas elől, így önfeledten, pajkos viháncolás közepette játszadozhatnak egymással.

Megnyugtató, hogy ma már az Alpokban számos projekt védi a kőszáli kecskék fennmaradását. Így bízvást remélhetjük, hogy az utánunk felnövekvő generációk is még sokáig gyönyörködhetnek az Alpok büszke megjelenésű uralkodójában.

Képgaléria